Valami véget ért, és egy kicsit fáj

Bár (kellemes) meglepetést vártam a norvégok elleni meccstől, végül nem történt más, csak a papírforma érvényesült. Az északiak ellen kilencgólos vereséget szenvedett a magyar válogatott, így a hőn áhított olimpiai kvalifikációs lehetőségért nem játszhatott, mivel a 10. helyen zárta a világbajnokságot. A számos sérülés és a fáradtság ellenére ismét bizakodva vártunk egy újabb bravúrt, mert a négygólos vereség a hetedik helyosztóért elérhető távlatnak tűnt, de sajnos ezt már nem bírtuk a világelitbe tartozó és a vébé végére csúcsformába lendülő Norvégia ellen.

Feltételek között

A meccs előtt is számolgathattunk, és ez a mérkőzés után sincs másképp. Extrémen szerencsés helyzetben ezzel a tizedik helyezéssel is indulhatnánk az olimpiai selejtezőn, de ahhoz Brazíliának és Egyiptomnak is meg kell nyernie a következő kontinenstornáját, illetve a jövő évi Európa-bajnokságon olyan nemzet kell nyerjen, amelyik a vébén előttünk végzett. Ha ez nem sikerül, akkor az Eb-n kell minél jobb eredményt elérnünk, mivel két olyan válogatott kijuthat, aki korábban nem szerzett kvalifikációs helyet a vébéről. A sporton kívüli életben is gyakran több együtthatónak kell fennállnia az eredményesség érdekében. Kell hinni a szerencsében, de törekvés és tett nélkül nem fognak érkezni a sült galambok. A kudarc okait pedig utólag tanácsos feltérképezni, mert a hibák előre is mutatnak, ellenben nem jó, ha sokáig a fejben-szívben maradnak.

Hol járunk most igazából?

Egészen elképesztő formában játszott ellenünk Norvégia, de hozzá kell tenni, hogy a korábban nagyrészt bevált védekezés-támadásban való cseréink egy fikarcnyit sem lassították a játékot. A fáradtságot már említettem, de a torna legjobb magyar játékosa, a „friss apuka” Lékai Máté is adós volt a jó teljesítménnyel, a hiányzó vezér szerepét pedig senki nem tudta betölteni a magyar csapatban. Nem lehet elmenni szó nélkül, hogy a szélsőjátékunk hiánya rányomta a bélyegét a teljesítményre. Némileg döbbenetes adat, hogy Angola utána a mi válogattunk próbálkozott a legkevesebb gólszerzéssel a sarokból. Ráadásul a magyar kapusok teljesítménye is romlott, és mily meglepő, de a szélsőlövésekkel szemben a második legrosszabb hatékonyságot mutatták a vébén. Bizonyosan van összefüggés a két adat között, amire a jövőben kielemezve figyelni kell. Így nem volt meglepő, hogy az ellenfél betömörült, és a beállós Bánhidi elől elcsenve a labdákat sorra kontrázott.

Gyakran éreztem a többi mérkőzést is figyelve, hogy egyénileg technikai lemaradásunk is van a világelittel szemben. A mázsás beállósok, fürge szélsők kifacsart mozdulatok során többféle lövésformával szereztek gólokat, minimum cundereztek. Az átlövők ütemtelen közbelövésekből találtak be. A mi játékosaink repertoárja valamivel szegényesebbnek tűnt, és be kell látnunk, hogy az első és a második sor között még nincs elég nemzetközi szintű kézilabdázó, aki elöl és hátul is egyaránt helytállna.

Tovább kell lépni

Félreértés ne essék, az alapvető célkitűzésünk sikertelensége ellenére nagyon megkedveltem a csapatot, és látok jeleket, amik felemelhetik a válogatottat a jövő megmérettetéseinek szintjére. Szita Zoltán, Ligetvári Patrik, Máthé Dominik, Juhász Ádám mind átérezhették milyen éles helyzetben lenni egy vébén, és ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve helytállni a klubcsapatukban és a válogatottban. A fejlődésükre kell figyelniük, és ehhez meg kell teremteni a megfelelő feltételeket minden területen.

A kudarc keserű érzés, és azon gondolkodtam, hogy vajon mit érezhetnek most a rangidős játékosaink. A magyar kézilabdasportot az utóbbi két évtizedében meghatározó Nagy László, a válogatott történetének második legjobb góllövője, Császár Gábor, vagy a mindig megbízható Ilyés Ferenc. Volt részük megannyi győzelemben és vereségben, számot vetettek önmagukkal, és biztosan megosztották történeteiket a fiatalabbakkal. A vereség sokszor elkerülhetetlen, de az igazi bajnokok a padlón születnek, és emelkednek fel újra. A magyar kézilabda egy fejezete most minden bizonnyal lezárul, de mostantól a helyén kezelve a történteket a jövő évi közös rendezésű Európa-bajnokságra kell készülni és törekedni a hiányosságaink kijavítására.

1 thought on “Valami véget ért, és egy kicsit fáj”

  1. Valóban! Előre kell nézni!
    Tenni sokat azért, hogy jobban menjen a fiataloknak!
    Illyés, Császár,Nagy László önzetlensége példamutató,szerintem!

Hozzászólások ezen a részen nem engedélyezettek