Nagyon régen készítettem új bejegyzést a blogra. Ennek főként személyes okai vannak. Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy augusztusban veszítettük el édesapámat, és szeptemberben volt a temetése. Sokat gondolkodtam rajta, hogy egy ilyen személyes témának vajon van-e helye egy első sorban szakmai kérdésekkel foglalkozó blogon. Arra jutottam, hogy igen. Szentül hiszem, hogy – bár sokan sokféle módon próbálkoznak vele, de – a személyes és a szakmai én igazából nem választható el egymástól. Magánéletünk fontos történései mindenképpen nyomot hagynak szakmai tevékenységünkön. Hosszú távú jó teljesítményt akkor tudunk nyújtani, ha biztos magánéleti háttérrel rendelkezünk; ugyanakkor az otthoni nehézségek előbb-utóbb a munkában is lecsapódnak.
Édesapám távozása nagyon megérintett. Korábban is veszítettem már el közeli hozzátartozómat, de az valahogy kevésbé szúrt mélyre… Sokan sokfélét mondtak már a szülők elvesztéséről. Azt hiszem, az érzéseimet a következő gondolat írja le legjobban (sajnos már nem emlékszem, hol olvastam):
Akkor válunk igazán felnőtté, amikor már nincsenek közöttünk azok, akik számára mindörökké gyerekek leszünk.
Köszönöm minden barátunknak és ismerősünknek, munkatársunknak, hogy a nehéz időszakban mellettünk álltak. Természetesen az élet megy tovább, de az is biztos, hogy sohasem lesz pontosan olyan, mint korábban.
Minden vég valami új kezdete
Szóról-szóra igaz. Üdvözöllek. Józsi